Bár egy korábbi posztban már írtam a tökéletlenségekről, úgy érzem, van egy téma, ami megér egy külön bejegyzést is: ez a narancsbőr. Vannak, akik megnyerték a genetikai főnyereményt, és szörnyű étrend mellett is sima combokkal rendelkeznek, és vagyok én, aki duplán megszívta. A narancsbőrrel való kapcsolatom igazi hullámvasút: szinte gyerekkorom óta küzdök vele, 12 éves koromban már intenzíven látszott, holott 18 éves koromig kifejezetten sovány voltam, rengeteget mozogtam, és szinte kizárólag nyers zöldségen-gyümölcsön éltem. Sajnos a kötőszöveteim eredendően gyengék, ami egyúttal azt is jelenti, hogy húszéves koromban már porclágyulással küzdöttem, a lábboltozatom pedig egy katasztrófa, 1-2 óra állás után szó szerint szenvedek. Ezek persze kívülről nem látszanak, nem bélyegeznek meg, míg a narancsbőr igen - szörnyű érzés, amikor egy kamaszlány meghallja, hogy a háta mögött összesúgnak a saját szülei, és az is, amikor egy több százezres olvasottságú oldalon megírják, hogy narancsbőrös nők ne hordjanak rövidnadrágot. 

Egy ideig próbáltam küzdeni a cellulit ellen: zöld tea, több folyadék, testtekercselés, masszázs, szinte égési sérüléseket okoztam magamnak a paprikaolajjal, de semmi nem hozott látványos eredményt. Végül amikor orvoshoz kerültem a térdeimmel, és kézhez kaptam a papírt arról, hogy veleszületett kötőszöveti rendellenességem van, egy kicsit megnyugodtam. Nincsenek tévképzeteim, tisztában vagyok vele, hogy az emberek a combjaimra nézve mindig is egy kanapén tespedő, hamburgert zabáló lányt fognak látni, de amíg én el tudom fogadni magam ilyennek, addig nincs baj. Persze nem mondom, hogy még mai fejjel sem nehéz felvenni egy rövidebb ruhát vagy nadrágot: amikor így mész ki az utcára, úgy érzed, mintha mindenki téged bámulna, és amikor végre elengednéd magad, biztos, hogy a lehető legrosszabbkor kapsz egy negatív véleményt. Mára szerencsére sokat lazultam ilyen téren, és őszintén tudok nevetni azon, ha kapok egy beszólást, mert rájöttem, hogy a világ legfelszínesebb, legszánalmasabb hozzáállása, ha valakit a testi hibái alapján ítélünk meg, és végtelenül sajnálom azokat, akiknek ettől lesz szebb a napjuk. El kell fogadnunk, hogy vannak olyan dolgok, amiken nem, vagy csak rengeteg pénzzel lehet változtatni, ezektől azonban senki nem lesz rosszabb ember. 15-20 éven át komplexusaim voltak a fogaim, a füleim, az alakom, a hajam és a narancsbőröm miatt, és felnőtt fejjel már fáj a szívem azért, hogy a kamaszéveimet folyamatos önkritizálással töltöttem. 16 évesen nem fért a fejembe, hogy miért versengenek a kegyeimért a menőbbnél menőbb srácok, és mit akarhatnak egy ilyen csúnya lánytól, mint én - ha ma megnézek egy képet az akkori önmagamról, egy szép lányt látok. Persze hogyan is gondolhattam volna, hogy szép vagyok, hiszen a szüleim, a nagyszüleim, a rokonaim és a barátnőim is folyamatosan biztosítottak az ellenkezőjéről. Ma már nem vagyok hajlandó leépíteni magamat ezekkel a véleményekkel, így amikor a nagymamám századszorra is megjegyzi, hogy vastagok a karjaim, azt válaszolom, hogy tudom, nekem is van tükröm. Nem vagyok hajlandó senki kedvéért utálni magam, hosszú nadrágban izzadni a 40 fokban, és ott hagyni a boltban a ruhát, amibe beleszerettem, csak mert látszik benne 3 centi a combomból - ha nem tetszik, nem kell odanézni.

Ui: Minden narancsbőrrel szenvedő lánynak ajánlom ezt a posztot, szerintem tanulságos és inspiráló történet.