Számomra a "tökéletlen" szó nem degradáló: senki nem tökéletes, így én is a külső-belső hibáimmal együtt vagyok olyan ember, amilyen. Napjainkban a külsőségek jobban számítanak, mint valaha, ezzel kapcsolatban pedig régóta kikívánkozik belőlem néhány dolog. A külsőm az utóbbi öt évben drasztikusan megváltozott, soha nem néztem még ki ennyire szarul, viszont soha nem éreztem még ennyire jól magam a bőrömben. Hogy lehet ez? Mindjárt elmondom. 

Fotó: Pinterest

"A pajzsmirigybetegség csak a kövér nők indoka arra, hogy kövérek maradhassanak."

"Kicsit kevesebbet kellene enni, és többet mozogni."

"Csak bebeszéled magadnak."

"A szomszéd Marikának is ez volt a baja, de két hónapig nem evett fehér lisztet, és lefogyott 10 kilót, neked is ezt kéne."

"Maga terhes?"

Csak néhány példa a millió kedvesség közül, amit megkapok a rokonoktól, ismerősöktől, sőt, még idegenektől is. Mindig is nagyon sovány lány voltam, aztán 18-19 éves korom körül feltűnt, hogy egyre szűkebbek rám a ruháim, egyre fáradtabb vagyok, egyre szárazabb a bőröm, és a mindennapi dolgokhoz sem érzek magamban motivációt. Amikor már a szívem is elkezdett melléütni, elmentem orvoshoz, és hamar kiderült, hogy Hashimoto-thyreoiditisem van, ami a pajzsmirigy krónikus autoimmun gyulladását jelenti. Öt, azaz öt évbe telt, amíg sikerült beállítani a gyógyszereimet, ezalatt pedig szép lassan felkúszott rám csaknem 20 kiló. Mindenhova híztam: karra, arcra, combra, hasra, még vádlira is, így a külsőm szinte drasztikusan megváltozott, és csak remélni tudtam, hogy ha beáll a hormonszintem, visszafogyok a kezdősúlyomra, ami kb. 54 kiló volt - megjegyzem, ekkor meg a túlságosan vékony alkatom miatt kaptam megjegyzéseket. Az évek során mindent kipróbáltam: gluténmentes étrend, kalóriaszámlálás, kardioedzés, aerob edzés, testtekercselés, köpölyözés, étrendkiegészítők, meg minden, ami kell. Egyetlen kiló és centi sem ment le, én pedig iszonyatosan frusztrált voltam, mert az erőfeszítések ellenére tovább híztam - a hízás végül a gyógyszer beállítása után állt meg, de fogyni ekkor sem tudtam. Tudni kell, hogy az autoimmun betegségek többnyire másik autoimmun betegséget is hoznak magukkal, így egy évvel ezelőtt kialakult nálam a pikkelysömör, ami egy újabb hatalmas rúgás volt a külsőmnek: a hajam több, mint felét elvesztettem, a körmeim majdnem leestek, a bőröm kiütéses lett. Hogy a dolog ne legyen ilyen egyszerű, veleszületett kötőszöveti rendellenességem van, ami miatt lényegében tízéves korom óta narancsbőrös a combom, de még a karjaim is, 18 évesen pedig már porckopás volt a térdemben, annyira gyengék a kötőszöveteim. Lássuk be: a narancsbőr a legtöbb ember számára nem esztétikus, így komoly gondjaim voltak azzal, hogy felvegyek egy rövidnadrágot, majd amikor megláttam, hogy néhány divatblogger a narancsbőrös nőket ekézi, közöltem, hogy oké, én soha többet nem veszek fel olyan ruhát, ami a térdem fölé ér, az én seggemet aztán ne tolják ki Instagramra az újabb és újabb molnárdorkák. A következő nyáron megláttam egy nálam 20-30 kilóval nehezebb lányt miniszoknyában, és azon kaptam magam, hogy irigykedem rá. Basszus, itt van ez a lány, aki a mai társadalmi normák szerint max. egy lepelben mehetne ki az utcára, és magasról tesz mások véleményére. Rájöttem, hogy ezt a lányt gyönyörűvé teszi az önbizalma, és másnap felvettem a rövidnadrágot. Most ott tartok, hogy itt vagyok félkopaszon, ocsmány körmökkel, csálé fogakkal, 20 kiló plusszal és olyan narancsbőrrel, mint Iggy Pop hasfala, és nem érdekel, mert tudom, hogy ezeken nem tudok változtatni - amíg nem lesz pénzem fogszabályzóra, csálék maradnak a fogaim, a narancsbőrtől pedig valószínűleg soha nem fogok megszabadulni, sőt, idővel még rosszabb is lesz. A hízás manapság már egy olyan megvetendő dolog, amivel nem tudok mit kezdeni, megdöbbent, amikor rég nem látott ismerősök első mondata az, hogy "Hú, híztál/fogytál!". Könyörgöm, és akkor mi van? Nemrég belefutottam Kormos Anett fantasztikus cikkébe a témáról, amivel csak egyetérteni tudok: 25 éves koromra eljutottam arra a pontra, hogy rájöjjek, az, hogy hogy nézek ki, nem befolyásolja azt, hogy milyen ember vagyok. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy egyrészt nem érdekel a külsőm, másrészt nem tartom egészségtelennek az elhízást, csupán az a lényeg, hogy ne ítéljünk el másokat a testalkatuk alapján, mert elképzelhető, hogy egyszerűen nem tehetnek róla, és nem tudnak tenni ellene. Nem a haj, a ruha, a köröm, a fogsor, vagy a bőr a lényeg, hanem hogy ápoltak vagyunk-e, tiszták vagyunk-e, és kihozzuk-e a maximumot abból, ami jutott. Számomra sokkal cikibb az, ha valaki buta, előítéletes és bunkó, mint hogy 46-os méretet hord, mégis az utóbbi miatt ítélünk el másokat. Ha egy vékony lány kétpofára zabálja a hamburgert, ő laza, szexi és amúgy is milyen menő, hogy nemet mond az "eat clean"-mániára. Ha egy 80 kilós nő teszi ugyanezt, akkor undorító, gusztustalan, és hogy képzeli. Nem fogok nemet mondani időnként egy pizzára vagy egy szelet sütire, amikor a hétköznapokon szigorúan odafigyelek arra, hogy mit eszem, és elvárom, hogy emiatt ne tartsanak más embernek. Tartsanak más embernek a zenei ízlésem alapján, az alapján, hogy mennyit olvasok, milyen filmeket nézek, hogy bánok az emberekkel, köszönök-e az eladóknak a boltban, vagy hogy jól végzem-e a munkámat, ne az alapján, hogy néha betolok-e egy szelet pizzát annak ellenére, hogy nem vagyok vékony. Ugyanez vonatkozik a különböző bőrbetegségekre is: az emberek bele sem gondolnak, hogy milyen érzés kiütésekkel, súlyos aknéval, alopeciával vagy vitiligóval élni, az ösztöneik alapján fertőzőnek és undorítónak érzik ezeket, az ember meg beleőrül, mert megszűnik a szociális élete, és a munkahelyen is kinézik. A hideg kiráz a "What's your excuse?" jellegű "motivációs" képektől, és néha szívesen testet cserélnék azokkal, akiknek az edzés a legnagyobb gondjuk az életben. Nem egyszerű betegségekkel élni, nem egyszerű nőként végignézni, ahogy a kezedben marad a fele hajad, és persze jobb programot is el tudnék képzelni annál, hogy az időm felét orvosi várókban töltsem, majd tűket böködjenek az alkaromba. Nekem ez jutott, amit elfogadtam, és megpróbálok kellő humorral és pozitív hozzáállással kikecmeregni belőle akkor is, ha tudom, hogy ezeket a betegségeket jelenleg nem lehet gyógyítani. Persze én sem vagyok mindig pozitív: van, amikor kitör belőlem a "miért pont én", és mindent megadnék azért, hogy csak egy hétig egészséges legyek, de többnyire jól viselem, és földöntúli boldogsággal nézem, ahogy nő a hajam, mert legalább van. Szóval igen, biztos, hogy külsőre tökéletlen vagyok, de ez azzal is jár, hogy rengeteget tapasztaltam, tanultam, tűrtem, kibírtam, és ezzel a személyiségem is fejlődött - számomra ez a lényeg, így életem legnagyobb felszabadulásának tartom, hogy végre ledobtam magamról a külsőmmel kapcsolatos megfelelési kényszert, és ha úgy adódik, smink nélkül is elinduljak otthonról, sok év után először.