Kezdjük az elején: nem vagyok sem a logika, sem a kézügyesség királynője, ráadásul ha ez még türelmetlenséggel is társul, a hülye is látja, hogy nem szabad belevágni egy DIY-projektbe. Ha fel kell varrnom egy leszakadt gombot, át akarok alakítani egy ruhát, vagy össze kell raknom egy bútort, a környezetem már előre röhög a markába, hogy ebből biztosan katasztrófa lesz és általában lesz is. Így tehát nem is tudom, mit gondoltam, amikor a fejembe vettem, hogy átfestem a fémszínű faliórámat és lámpaernyőmet - mivel előbbinek "nem kell ehhez férfi!" felkiáltással egyedül nekiláttam, nem is nagyon szeretnék beszélni róla, a lámpaernyő viszont egyhetes szenvedés után ma végre a helyére került. Egy IKEA-s Foto függőlámpából indultunk ki, ami a költözésünk óta itt van, és mivel az étkezőnkben azóta szinte minden fehér, nagyon nem illett a képbe. Persze az én fejemben is megfordult, hogy talán készen kellene venni egyet, de nem találtam olyan használható darabot, ami a büdzsébe is belefért volna, így maradt az átalakítás. Elcsattogtam tehát a festékboltba, és vettem egy bronz, valamint egy fehér festéksprayt. Azzal kezdtük, hogy a bronzzal lefújtuk a belsejét (=a barátom lefújta, én pedig az órát sirattam), és hagytuk egy napot száradni, majd jöhetett a fehér. Ami egy fújás után megadta magát. Idegbaj, pár nap szünet, majd összegyűrt blokk diadalittas megtalálása a táska alján, vissza a festékboltba. Azóta is áldom az eladót, aki előrelátóan egy nagyobb kiszerelésre cserélte a sprayt, ugyanis mint kiderült, a kis kiszerelés, amit magamtól választottam, nagyjából a lámpaernyő felére lett volna elég - erről majd később. 

Itt kezdődött a nehezebbik fele: a fehér. Gondolhattam volna, hogy egy fényes, ezüst színű fémfelület fehérre festése nem lesz egyszerű feladat, így hiába zsírtalanítottam a lámpaernyőt, valahol mindig megfolyt, felhólyagosodott, vagy lepattant a festék. Végül négy réteg után eljutottunk az "ehhez én már hozzá nem érek"-fázisba, így elkezdődhetett a függesztékek lefestése. Eredetileg azt terveztem, hogy leszerelem a függesztéket, de az útmutatóból elég gyorsan kiderült, hogy erre esély sincs, szóval maradt a sufnimegoldás, és maszkolószalaggal, folpackkal, meg egy adag papírral megpróbáltuk festékbiztossá tenni a plafont és a vezetéket. Eddig ez sima ügy volt, aztán a festéskor kiderült, hogy egy fényes, ezüst színű fémfelületnél csak egy fényes, ezüst színű, meredek fémfelület festése nagyobb szívás. Folyt, foltosodott, de már annyira kiégtünk, hogy nem érdekelt, végül a kegyelemdöfés az volt, amikor az utolsó réteg előtt kifogyott a festék. Szerencsére összeszerelve ez már nem olyan látványos, de jobb lett volna, ha ment volna rá még egy réteg. Végezetül pedig íme a konklúzió:

• Ha van rá pénzed, vedd meg boltban. Ismétlem, vedd meg boltban. A két festékspray, a maszkolószalag és az idegbaj majdnem pont annyiba került, mint egy új lámpaernyő, ráadásul mivel az órát másvilágra küldtem, még azt is venni kell majd. 
• Ha van rá lehetőséged, ne használj festéksprayt beltéren. A szag a kisebbik gond - persze nem volt egyszerű úgy intézni, hogy a két tengerimalac ne fulladjon meg tőle -, a festés közben felszabaduló festékpor azonban annál nagyobb. Konkrétan az egész lakást beterítette a fehér por, így az elsőtől az utolsó négyzetcentiméterig törölhettem le a bútorokat, a padlót, és a sok kis csecsebecsét. 
• Azért minden szenvedés ellenére elégedettek vagyunk az eredménnyel, és ha belegondolok, hogy egy új lámpa felszerelésével meg kellett volna bízni egy villanyszerelőt, a költségek sem tűnnek olyan vészesnek. Egy kicsit ügyesebb embernek valószínűleg meg sem kottyan egy ilyen, és egy kis logikával valószínűleg azt is ki lehetett volna következtetni, hogy egy 200 ml-s festék nem elég egy 40 cm-s lámpaernyő lefújására.